A színházi gyakorlatban a drámai szende -naiva – játssza, noha jellemének meghatározója nem a szende naivitás, inkább a szenvedély és a józanság együttesében megnyilvánuló bátor őszinteség. Dramaturgiai előképét Shakespeare- vígjáték szellemes és temperamentumos hősnőiben kereshetjük, akik dévaj intelligenciával irányítják az epekedő- csapongó férfiak vágyait csakúgy, mint önnön hűségesen érző szívüket. Júlia lételeme más: nem a társaság, hanem a magánélet, nem az udvarlás cselszövény, hanem a szerelmes lélek története. Ami egyszersmind felnövés- történet: gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik. A Shakespeare- tragédia színpadán Desdemona fog majd a nyomába lépni.
RÓMEÓ, a kamaszhős
A színházi gyakorlatban az amorózó -hősszerelmes- játssza, pedig polgár: mint szerelmese ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Az átlagosság poézise dicsőül meg benne. Szerepe a Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyaltabb. Dramaturgiai előképei, a korai Shakespeare-vígjáték derék fiúi, nem főszereplők. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve impulzívan cselekszik, nem tragikus alkat. De a helyzetei tragikusak: kétértelműek. Az osztatlan személyiség kettős tükörben látszik: ha az ellentmondásba belelátnak, ha tudata kettéhasadna, tragikus jellem lenne. De nem ér rá ítélni a helyzeteit: elég, ha megélni tudja őket, ameddig élhet. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté (házasemberré, gyilkossá, bujdosóvá), nos így tapasztalattal töltekezve, de mégis fiatalos telhetetlenséggel ölelheti magához halálát. A nyomába lépő tragédiahősök – Brutus, Hamlet, Othello – típusának éppannyira ellentétei, mint folytatásai.
MERCUTIO, a tréfamester
Ez a sziporkázóan szellemes, nyughatatlan ifjú – titán – típus a divat diktátora és kritikusa, a korai Shakespeare-vígjátékban (pl. a Lóvátett lovagok -ban) főhősként tündököl. Itt karakterszerepre korlátozva főként magánszámokkal parádézik a szerelem bűvös körén kívül. Helyzete, mint jelleme és sorsa, paradox: ő a Kebelbarát, aki barátja szívének bizalmasa mégsem lehet; a komédia megtestesült szelleme, s így korai vesztével a tragédia visszavonhatatlanságát példázza. Halála a cselekmény fordulópontja, s egyben a fiatal lélek sötét titkának sejtetője. Hisztérikusan túlhevített komikus dikciója és hűvös elmejátékának tragikus céltalansága olyan belső ellentmondást dramatizál, amivel a dráma – egyelőre – nem tud mit kezdeni. Talányos végzete Hamlet sorsában kap feladatot és értelmet.
TYBALT, a bajkeverő
Színházi szerepe szerint ő az intrikus (a kártékony cselszövő). Tevékenysége valóban kárt okoz, de nem alattomosan; nem vezetik önző és aljas indítékok. Éppoly átszellemülten idealista, mint Rómeó, csak ellenkező előjellel: becsület – féltő, vérszomjas gyűlölet megszállottja. Rejtély, hogy fiatal létére miért kötelezi el magát az “ősi” harcnak, ami az öregek közt már lanyhulóban van. Talán mert keresi a helyét, a szerepét, a személyazonosságát, mint a többi fiatal. Öldöklő indulata életkori sajátság, érzelmi és egzisztenciális bizonytalanság tünete. Mint Mercutio izgágasága, ez is rejtetten öngyilkos tendenciájú.
PÁRIS, a férjjelölt
Az atyai tekintélyuralommal szövetkező, magabiztosan agresszív, önjelöltkérő, szerelmi komédia hagyományos intrikusa, rendszerint idősebb ember. Itt: a balvégzetű ifjú csillagok egyike, délceg grófcsemete, akit elszürkít, koravén érdektelenségre kárhoztat az ellenében felragyogó igazi szerelem. Szerencsétlensége, hogy – bár a maga módján ő is szerelmes – erről a szerelemről semmit sem tud, s így még vetélytárs sem lehet, csak kellemetlen betolakodó. Megfontolt célratörése a tragédia erőterében éppoly gyilkos hatású, mint nemzedéktársainak szertelensége: halált hoz másokra, és halálba visz. A prózai életgyakorlat képviselője halálával ér célt; költői jelképként bekerülhet a szerelmi házasság áldozatai közé.
BENVOLIO, a jófiú
A komikai fogantatású aranyifjak egyike, mindőjük között a legkevésbé csillogó. Beszédes nevében jelzett szelíd jószándékán túl jelleme alig van; inkább csak színpadi funkciót tölt be: mint együttérző, együtt-mókázó barát, érdeklődő hallgató, becsületes hírnök.
ESCALUS, Verona hercege
Tisztsége, mit többnyire a Shakespeare-komédiában, afféle fából vaskarika: polgárváros hűbérura. Hivatala szerint a közrend őrzője és a civilizált ráció letéteményese. Pártatlan felülállását jelzi, hogy míg egyik rokona (Mercutio) Montague-párti, másik (Páris) a Capulet-házhoz húz. Egyensúlyozó igyekezete teljhatalma ellenére is tehetetlen, mivel a fiatalok drámájában az idősebbek csak epizodisták lehetnek, nem sorsmeghatározók.
Júlia dajkája ( a mindenttudó szerelmi közbenjáró)
Alakja ( a Kerítőnő ) a klasszikus komédiából került az olasz novellába, melynek jellegtelen mellékszereplője itt pompás karakterré válik, hogy humoros közjátékaival ellensúlyozza a tragédiát. Cserfes szerepében Mercutio párja , de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. Ő képviseli a komikum határain belül a valóságról mindent tudó életvidám testiséget. Így lesz ” praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója,akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.
Lőrinc barát ( a tudós lelkiatya )
Őt a magasztos erkölcsi elvek és a távlati célok vezetik. Vígjáték -figurája, mint a Hercegé , komoly és tiszteletre méltó. Önzetlenül nemes indítékú cselszövés mestere humanista természetbúvár, az emberi lélek humorral megáldott ismerője. Hogy lépést tartson a végzettel,mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát.
Capulet és Capuletné ( a komikus apa és a protokolláris anya )
Gondos szülők, csak éppen hirtelen felnőtt gyermekük életének távoli irányítói.Capuletné a szerelmes Júlia számára elfásult, közömbös idegen. Capulet színesebb és változatosabb epizodista: kedélyes vénségből zord atyává, majd gyász-sújtotta aggastyánná változik.
Montague és Montague-né ( az árnyék- szülők )
Montague csak engesztelhetetlen és tanácstalan vénember, Montague- né “csak” belehal bánatába.A felnőtt fiú mögött homályba vész a régi otthon: lássunk ebben is szimbólumot?
Patikárius ( a halál zugárusa )
Középkori módon emblematikus halál-figura: a méreg és az arany allegórikus azonosságára emlékeztet.
Péter, Sámson, Gergely ( a Montague-ház komikus szolgái )
Mivel a darab tragédia nem tudnak kibontakozni. Csak Péter, a Dajka kísérője juthat némi humoros epizódszerephez.
Baltazár, Ábrahám ( a Montague- ház komikus szolgái )
Nincs jellemük, csak alkalmi funkciójuk. Ábrahámnak nyoma vész az első jelenet után, Baltazár szerepe a hírvivésre korlátozódik.
0 Megjegyzések